Romokban heverő szerelmi életem története és a csokis kókuszcsók, ami ezt végigkíséri

S íme, ez lett az előző bejegyzésben említett kókuszból és csokikból, amiket ugyebár vétek nem felhasználni, ha már egyszer vannak otthon. Kókuszcsókot amúgy először tavaly karácsonykor csináltam, amikor tekintélyes mennyiségű felhasználatlan tojásfehérje maradt a nyakunkon, nekem meg egyszerűen nem volt szívem megengedni, hogy a mosogató lefolyójában végezze. Tehát kóksuzcsók. Egyszerű, finom, nincs is olyan sok kalória benne és elronthatatlan. Úgyhogy általában szemre szoktam kimérni a hozzávalókat. Pedig tényleg nem vagyok még olyan rutinos konyházó. Az ilyesmihez szerintem évtizedes tapasztalat kell.

Bárhogy is, elég egyszerű ahhoz, hogy az ember hajnali fél hétkor nekiálljon, miközben a frissen érkezett cserediákja éppen nagyban alszik, s ő egy telefont vár, ami talán meg sem érkezik. Mert úgy döntött, hogy ő 3 hónapot gondolkodott és meg kell beszélnetek ezt az egészet. Hogy nem akarja, hogy egy nagyon jó kapcsolat haljon meg. Csak azt nem mondja, hogy milyen értelemben nagyon jó. Aztán végül egy álmos szemű, szomorú mosolyú, rémesen autisztikus tüneteket produkáló srác végzi a szobád közepén ülve. Elbeszélgettek erről-arról, még nevetgéltek is. Halál kómásak vagytok, néha elvesztitek a beszélgetés követhetetlen fonalát. Aztán végül belekezd, amiért jött. Ó, az a rohadt szerelmes levél, az az elcseszett Dicsőséges 14, no, meg a tábor, és az a másik fiú...
- Hányadán is állunk mi, akkor? - kérdezi ő. A vállatokat vonogatjátok. Nem tudtok kommunikálni, de ezt pontosan tudjátok egymásról. Megbeszélitek, hogy a barátaitokat kéne kifaggatni arról, hogy ti most akkor mit is éreztek. Vajon most együtt lehetnétek? Én már a táborban elengedtem. Azt hittem, barátok vagyunk. Jó barátok és szent a béke. És akkor mi lenne a másik sráccal? De közben meg elhatároztad, hogy ő csak a barátod. És akkor volt igazad. Nem maradtok semmiben. Azóta sem tudjátok egymásról, hogy mi van. Hogy mi legyen. Megpróbálnátok lépni, de akkor a másik visszakozik. Elnézést, bocs...

Közben kint a konyhában teljesen kihűl a kókuszcsók, még a csoki is megszilárdult benne. De ő nem kér. Nem éhes, nem szomjas, csak álmos. Hazamegy. Neked meg a másik srác jár az eszedben. Hogy vele mennyivel könnyebb minden. És hetekig úgy van, hogy az ex-barátnője is azt hiszi, hogy...de ott van a lány, akivel évekkel ezelőtt kavart. Bumm. De vele mégis olyan, de olyan jóban maradtok. Most október 30-at írunk. Illetve már 31-et. Éjjel 2 körül jár az idő. Már vagy 5 órája chateltek. Kérdezget, basztat, mérhetetlenül félreérthető üzeneteket váltotok. Már megint az ex-barátnőjéhez hasonlít. A sütőben éppen majdnem megég az a bizonyos kókuszcsók. Már vagy egy órája el akart menni aludni, de még mindig fent van Facebookon. Nagyjából, mert csak akkor zöldül ki az a bizonyos oly sokat szuggerált pöttye, amikor írsz neki. Aztán jóéjt. Másnap a barátnőd felzabálják a sütit, pedig vinnél neki is. Koncertre mentek. Nem kettesben, persze, de ő kb. csak veled, meg a húgoddal hajlandó kommunikálni. Egész koncert alatt egymásnak üvöltöztök. Kicsit részeg. Basztat, átölel, akárhányszor a fülébe ordítasz (koncert...rossz hangviszonyok), a húgodnak is feltűnik, mennyit hasonlítgat a volt barátnőjéhez. Te amúgy hivatalosan nem tudod, hogy most is van valakije. Kikísér titeket a megállóba. Ebből az lesz, hogy egész hazáig veletek megy. Amikor elköszön, úgy ölel meg (mindenki más csak puszit kap), ahogy utoljára akkor, amikor még nyoma sem volt annak a másik csajnak. A barátnőjének. Biztonságban vagy. Aztán ti elindultok a lakás felé, ő meg a másik trolimegállóba. Te hátranézel, ő meg vissza. Összenevettek, aztán egy gyors integetés. Te lopva még bámulod. És akkor eszedbe jut, hogy fél éve pont így néztél a másik srác után is minden áldott héten, miután hazakísért és még fél órákat beszélgettetek a kapuban. Vele már több, mint 2 hete egy hangot sem beszéltél.

Klassz, nem? Itt a receptje:

Hozzávalók:

6  tojásfehérje

10 dkg kókuszreszelék

2 púpozott ek. porcukor

2 citrom héja

1 ek. étkezési keményítő

8 dkg étcsoki

8 dkg fehér csoki

A kókuszreszeleket elkevertem a keményítővel és a citromhéjjal, majd ezt a keveréket kb-ra két részre osztottam és az egyikhez hozzáadtam az apróra vágott fehér, a másikhoz az étcsokit. Aztán a tojásfehérjét a cukorral kemény habbá vertem (már amennyire ezt a remek habverőnk, amiben el van szakadva valami, úgyhogy folyamatosan függőlegesen kell tartani a vezetékét, hogy működjön), és a habot is két részre osztottam, az egyik felet a fehér csokis, a másikat az étcsokis keverékkel forgattam össze.

A masszából kiskanállal sütőpapírral bélelt tepsibe kb. 4 cm átmérőjű lapított halmokat kanalaztam, majd 180 °C-ra előmelegített sütőben 10 perc alatt megsütöttem (másik 2 perc alatt meg majdnem odaégettem, mert éppen valami nagyon fontos dologról chateltem...). A barátnőim meg mind megették :D

Volt egy, aminek pont olyan formája lett, mint a pikk a franciakártyában:

Az ihlette ezeket a remek kártyázós-stílusú képeket. Most úgyis nagyon Aliz Csodaországosban tolom. Ja, ilyen kretén kártyacuccok meg az '56-os előadásról maradtak a nyakamon. Ott a kártyaszimbólumok jelképezték a kommunista vörös csillagot, én meg hazahoztam mindet és most ezekkel van teleaggatva a szobám. Amióta egyesek megtanítottak kártyát dobálni, nincs mit tenni...

Hallgatásra meg ezt ajánlom hozzá. Szól Alizról, a kártyákról, az elkreténkedett döntésekről, részegségről, nem is beszélve arról, hogy hogyan változott a csaj óta a képlet. Ja, meg hogy nincs is semmi a tócsa mélyén, csak lekéstem megint a gépet:

A többihez meg jó étvágyat!